6 mondat amit soha nem mondj egy nőnek császármetszés után

A császármetszés olyan bevett gyakorlat már hazánkban, mint a vakbél- vagy mandulaműtét. Sok helyen így is állnak hozzá.  Szülés helyett mára inkább a műtét szót használom –  a saját három császármetszésemből kettőre. A legutolsót azért merem szülésnek nevezni, mert a rutin már sokmindenen átsegített, és életemben először megtörtént, hogy láttam a gyerekemet mikor kiemelték a hasamból. Ezt azonban egy hat évig tartó trauma feldolgozási folyamat előzte meg és nagyon tudatos lelki megerősödés a harmadik alkalom előtt. Vannak, akik ezt választják, de sok esetben váratlanul egy hirtelen orvosi döntés következtében történik meg. Mindannyian szülni indulunk – és sokan műtve végezzük. Nincs átmenet a várandósság és a gyermek megölelése között – csak az űr, amivel magunkra maradunk. Mert ha már megszületett a gyerek, mindenkinek ő az első, és mindenki számára természetes, hogy az anyának is. Hogyan is merne bárki is ilyenkor  előhozakodni azzal, hogy nem találja a helyét, nem tudja feldolgozni ami történt, és a beavatkozások ellentmondást nem tűrő procedúráját – amiben szúrnak, vágnak, varrnak, katétereznek.  A műtét utáni első kötelező felkelés egy életre beívódó nyilalló fájdalmát, az érzést, hogy a melletted fekvő anyuka már fürdik, fogat mos, te pedig még mindig azon gondolkodsz hogy tudnál felülni.  A varratokkal fürdést, a lehajolás kínját. Erre kevesen kíváncsiak.

És mire kicsit jobban leszel testileg elkezd sajogni a lelked. És nem is tudod miért sírsz, a gyermeked ölelésének örömétől, vagy a kínzó hiánytól, hogy már nincs a hasadban.

Ez egy veszteség, egy trauma, aminek a feldolgozásához idő kell. Egy gyászfolyamat – az elképzelt, és önmagunkat erre képesnek tartott, de meghiúsult szülés kudarca. A szégyenérzet, amelyet sokszor kíméletlen orvosi kommentárok mélyítenek arról, hogy „te nem tudsz szülni, fogadd el”, és ” tágulni sem tudsz” ez van.

Ez a  gyász a női lélek  mélyén zajlik, érzelmek kavargása,  az emlékképek folyamatos fel-feltűnése kíséri, folyamatos a magyarázat keresés, sok esetben az önhibáztatás. Pedig mi minden tőlünk telhetőt megtettünk – megengedhetjük magunknak anyaként azt, hogy ez fájjon, és azt is, hogy letehessük a kudarc és a szégyen érzését. Még akkor is, ha ezt nem hallja, nem érti meg senki.  

Egy anyának boldognak kell lenni – várják el tőlünk kimondatlanul is. Pedig figyelemre, törődésre és támogatásra van szükségünk.

Sokszor fordul elő, hogy látszólag vigasztaló mondatok valójában belső válságunkat erősítik. Úgyhogy  három császármetszés és sok anyukával való beszélgetés után egyre inkább látszik mi az, ami a legjobb szándék ellenére sem vigasztaló mondat.

„Hidd el, mindkettőtöknek jobb volt ez így”

Valószínüleg megnyugtatásként szánt mondat, de sajnos minden ebben az érzelmi állapotban a racionalitás, a tudatosítás nem segít. Önmagát is minden anya ezzel próbálja erősíteni – azért történt így, mert jobb ez így. De attól még ugyanúgy fáj, nem érzi magát jobban. Csak jobban erősítjük ezzel a saját magukkal szemben is megfogalmazott sürgetést.

„A lényeg, hogy a baba egészséges legyen.”

A törődés elkanyarodik az anyától – a gyerekre. A mondat azt a társadalmi közmegegyezést  sugallja, hogy a jó anya saját szükségletei elé helyezi gyermeke egészségét és igényét. Természetesen az a lényeg, hogy a baba is egészséges legyen. Az anya egészsége testiés lelki egészsége nélkül ez nem megy.

„Így legalább gyorsan túl voltál rajta.”

Na ez az egyik kedvencem. Nem célom a természetes szülést és a császármetszést a fájdalom mértéke szempontjából összehasonlítani – nem is tudnám. Azt azonban hogy gyorsan túl vagyunk rajta semmi esetre sem mondanám. Lehet, hogy egy szülés hosszabb, mint egy fél órás császármetszés, de a felépülés a műtét után legalább összehasonlíthatatlanul hosszabb a műtét után. Már annak az állapotnak az elérése, hogy fájdalom nélkül oldalra fordulva tudd szoptatni a gyerekedet minimum három hét. Ezt semmiképpen nem nevezném  gyors folyamatnak

„Legalább nem volt gátmetszésed.”

Az nem. De hasi műtétem volt. Valóban a hüvely kitágulását, a gátmetszés fájdalmát nem éltem át. De miért is van arra szükség, hogy egy másik fájdalom hiányával vigasztalódjunk? Miért nem inkább együttérzünk egymással? Miért kéne örülnöm, annak, hogy egy másik traumát viszont megúsztam? A megértés, az empátia nagyon sokat tud segíteni egy lelki fájdalom esetén. Sokszor a csend, a meghallgatás sokkal hatékonyabb segítség, mint egy rosszul sikerült vigasztaló mondat. Ilyenkor az anyának nem jótanácsra, relativizálásra van szüksége – ő is tudja, hogy nem volt gátmetszése. De a fájdalmát nem csökkenti, hogy emlékezteted arra, hogy másoknak más fájdalmai vannak.

„A biztonság a legfontosabb, megér ennyi kellemetlenséget.”

Amikor császármetszés után teljesen tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzi magát az ember, szégyenérzete van a kudarcként megélt szülése miatt, akkor nem jelent vígasztalást mindezt „kellemetlenségnek” hívni. Arra van szüksége ilyenkor egy nőnek, hogy meghallgassák és valóban meg tudja osztani milyen érzések vannak benne. Egy sürgősségi műtétet is érezheti egy nő kudarcnak, hiszen 9 hónapon keresztül a szülését tervezgette, és senki nem segítette neki feloldani a szégyenérzetét azzal, hogy ez nem miatta történt így. Éppen a kellemetlenség a probléma, mert valójában mindez kellemetlenségek sorozatát jelenti , amelyben nyoma sincs a gyengédségnek. Ezt elbagatellizálni azzal, hogy a biztonság még ezt is megéri semmiképpen nem segít.

„A szülés csak egy pillanat, de utána az együtt töltött évek kárpótolnak.”

Egy ideig én is elhittem, sokakhoz hasonlóan, ezt a nagyon becsapós bátorításnak szánt mondatot. Aztán azon kaptam magam, hogy már amiatt van bűntudatom. A pillanat már rég elmúlt, de nyomasztó emléke  még mindig nem akar eltűnni, bármennyire is próbálom távolinak és lezártnak tekinteni.  Mert abban a pillanatban elveszett valami – aminek a hiányát még nem tudtam feldolgozni, aminek a feldolgozásához idő kell. És azzal tud inkább segíteni bárki is, ha felszabadít azzal, hogy időt ad rá és támogat ez alatt az idő ahelyett hogy egy időnyomást tesz rám – akár önkéntelenül is.

Félreértés ne essék, tudom hogy vannak, akik választják a császármetszést, és sokan vannak, akik nem éltek meg utána csalódást, hiányt utána. Azonban sokkal kevesebb ilyen esettel találkoztam.  Abban is biztos vagyok, hogy a fenti mondatok sokszor valódi segítő szándékból  hangzanak el.  Azonban fontos látni: a sürgetés, relativizálás, és racionalizálás nem segít a lelki fájdalmon. A figyelem, meghallgatás és az egymásra szánt  idő, a csend és megértés sokkal többet segít. Mert azzal azt sugalljuk: van létjogosultsága az anya érzéseinek is, és van lehetőség támogató közegben feldolgozni  ezt a traumát.

Kánya Kinga

Gyászkísérő, coach, tréner